A falu gazdasági élete, régen

Az alább keközölt cikket a dr.Sebestyén Kálmán: Magyarbikal története cimű könyvből vettük át, amely a 

http://magyarbikal.reformatus.ro/adatok/magyarbikal-tortenete-dr-sebestyen-kalman.pdf című weblapban  jelent meg. Régen a gazdasági élet elég sokrétű volt, amely aztán a 40-44-es években alapot biztosított a történelmi HANGYA szövetkezetbe beállt magyarbikali gazdák számára.

De lássuk csak a - HANGYA előtti - magyarbikali gazdaságot:

"A földközösség a hagyományos társadalom legsajátosabb birtoklási formája volt. A közös földből való részesedést a családok által birtokolt telekhányad alapján állapították meg. A szántók és rétek osztása évente, a házak sorrendjében, nyilak szerint történt. (Az örökségeknek nyilakra vésett tulajdonjegyei voltak, az osztás során kihúzott nyíl birtokosa jegyfával jelölte meg a nyílföldet!)

A XVI. század végén a földközösség a falvak többségében felbomlott, a telkek tartozékai állandósultak, a közösség joga csak a legelőre és erdőre korlátozódott. A földközösség emlékét a helynevek őrizték meg: falu Nyilassá (1756), Kis Nyíl, Bikali nyilak, Berekalj nyíl stb.

Bikalon a hagyományos társadalom idején a kétnyomásos (kétfordulós) gazdálkodás voltjellemző. Ennek megfelelően a vetésterületet két részre osztották: vetésre és ugarra. Az ugar minden második évben pihent, illetve legelőként használták. A két forduló 1750-ben: az Telek vagy Felső forduló és az Alsó-völgy vagy Alsó forduló.

A háromnyomásos gazdálkodást 1818-ban vezették be." A három fordulót a lakosság számának növekedése tette szükségessé, az új felosztás ugyanis a termőföld jobb kihasználását biztosította. A bikali három forduló az 1818-as felosztás szerint: a Tövises (j° termő), a Derekalja (középszerű), és a Hegyes (gyenge), nagyságuk „igen egy­forma" volt.

Az első fordulóba „őszgabonát az az tiszta elegyes búzát és rozsot" vetettek, a másodikba „lavaszgabonát az az tavaszbúzát, törökbúzát, alakort, zabot, tönkölyt, lencsét, borsót és lent". A harmadik forduló, az ugar „nyomásba maradt marhalegelőnek".

A földesúrnak a határon saját kezelésű ún. allodiális-majorsági birtoka volt. A bikali majorsági birtokot az udvari szolgák vezették, számuk 5 (1720), illetve 2 (1750). Róluk aránylag keveset tudunk; 1750-es összeírás megjegyezte, hogy „a Kúriához tartozó házban laknak, vetésük is az allodiatúrán van".

A hagyományos társadalomban a falu mindennapi életét az  évszaknak megfelelő mezőgazdasági munka töltötte ki. A földművelés évszázadokon keresztül hagyományos módon folyt, a falu önellátó volt.

Bikal határát 1713-ban „seppedékes, vízmosásos... agyagos... terméketlen" területnek, 1750-ben „dombos, agyagos, seppedékes... közepesen termékeny" vidéknek mondták.

 A kitartó kemény munka a gyenge talajon is eredményt hozott, az 1820-as összeírás szerint:

„1 lelyiségünk határa részint termékeny és jó minőségű, részint gyengébb, mindazonáltal a jó művelés és trágyázás nagyon szükséges, és hajó művelés és munka megadatik, nem rossz termők."

A határ 1713-ban és 1750-ben 6-8 jármos ökörrel, 1820-ban „négy marhával" szántható.

A XVIII. században a falu a szárazság, a fagy, a belvíz okozta károk ellen teljesen védtelen. A bikaliak 1713-ban panaszolták, hogy „határunkat ... a jég elverte". 1753-ban pedig „...semmi termés nincsen. A búza vetések ühögős nagyon. Jégesőtől és árvíztől Isten jóvoltából megmaradott gabonájok ... szőlejek a hidegtől opprimáltattak".

Egy korszak gazdasági helyzetének megismerésében a maghozam alapvető mutató. Bikaion 1750-ben „Egy köbölből lesz 3 kalangya, minden egyes kicsépelt kalangyából 3 véka", 1820-ban „egy véka őszbúza vetése után lehet ... 4 vékát ... reményleni... a zab, alakor, tönköly megeresztik az 5 vékát. Egy véka törökbúza ... szemül megszáradva, 16 vékát megad".

A következő növényeket termesztették: gabonafélék: búza, rozs, alakor, zab, tönköly, törökbúza; hüvelyesek: bab, borsó, lencse; lextilnövények: kender, len.

Az 1820-as összeírás fejlett kertészetről és gyümölcstermesztésről tudósít, joggal nevezték később Bikáit „Kalotaszeg gyümölcsöskertjének": „Veteményes- és káposztáskertjeink jók vannak belső telkeinken... gyümölcsöseink mind telkeinken, mind a szőlőinkben bőven vannak" - írták.

A bikali szántóföldek nagysága 1750-ben 200,5 hold (401 köböl), a  49 jobbágycsaládnak átlag 4,1 hold földje volt. A kétnyomásos gazdálkodás körülményei között ez évente kb. 2 hold szántót jelentett! A legnagyobb szántóterülettel Szabó Ferenc (18 hold) és Mátyás András, Kozma István (7,5 hold) rendelkeztek.

A szántóföldek családonkénti elosztását a következő táblázat  szemlélteti (cs. = család):

A szántó nagysága 1820-ban 325 6/8 hóid, azaz 59 jobbágycsaládnak átlag 5,5 hold földje volt. A három nyomásnak megfelelően ez 3,7 holdat jelentett. A legtöbb földdel özv. Kupa Márton (12 2/8 hold) és Kozma János, Antal István, Török Márton, Kudor István (10 hold) rendelkeztek. A jobbágycsaládok több mint felének \-4 hold földje volt!

Bikaion a szőlőtermesztésnek tradíciója van. 1713-ban a falu „szőlőhegyének termése középszerű", 1750-ben „boruk ... közepes minőségű... urnája 17 krajcár". Ez utóbbi esztendőben 48 családnak összesen 3222 urna bora termett. (Szabó Ferenc termése: 210 urna!)

A szőlők gondozásával 1793-ban Szabó Marci vincellér foglalkozott. A falunak 1820-ban 58 2/8 hold szőlője volt a 6 szőlőhegyen. (Név szerint: Mái, Pad, Puszta hegy, Bóra, Új-szőlő, Pitzik.)

A pusztán maradt telkek tartozékait a földesúr rendszerint bérbe adta. A bérlők lehettek helybeli jobbágyok, de idegenek is, ún. extranei. Bikaion 1750-ben 8 extranei szerepelt, akik összesen 201 urnás szőlőt béreltek.

Az állattenyésztés a hagyományos társadalom döntő gazdasági ágazata. A földművelés megkövetelte a nagyállattartást, hiszen a korabeli nehéz ekét csak 4-6 ökör tudta vontatni.

A szarvasmarha a jobbágygazdaság legértékesebb állata, a jobbágy mozgó tőkéje. Bikaion 1720-ban 10 jobbágycsalád 54 szarvasmarhával (37 ökör, 17 tehén) és 44 sertéssel rendelkezett. A sertés, a falvak kedvelt haszonállata, a táplálkozás szempontjából volt fontos.

Az 1750-es évben a 49 jobbágynak 181 szarvasmarhája (105 ökör, 76 tehén) és 28 borja volt, 1809-ben az igavonó marhák száma (ökör, tehén) 158.

Kalotaszegen a juhtartás a gyapjú keresettsége miatt népszerű, de Bikalon csak 3 jobbágynak van 24 juha; kecskéje egynek sincs (1750).

A ló a nemesek kiváltsága; 1720-ban számuk 11, később, 1809-ben csak 1!

Nem hiányozhatott a jobbágygazdaságból a baromfi sem, hiszen földesurának tyúkkal, csirkével és tojással tartozott. Méhészettel 1750-ben 14 jobbágy foglalkozott; összesen 60 raj méhük volt. A nagyállattartást a rétgazdálkodás biztosította. Az 1750-es évben 45 családnak összesen 123 szekér szénát termő kaszálója volt. 1820-ban a kaszáló nagysága 104 2/8 hold, ebből 99 2/8 hold a gazdáké, 5 hold a falu közös kaszálója. (1750-ben a jómódú Szabó Ferencnek 13 szekér, Antal Ferencnek, Mátyás Andrásnak 6 szekér szénája termett.)

Az 1820-as vallomásuk szerint: „Kaszálóinkban a víz kiöntései  kárt nem okoznak, jó szénát teremnek marháink hizlalására... hanem csak egyszer kaszáitatnak... A nagyobb örökséggel bíró gazdák öt-hat marhájok elegyes koszttal kiteleltethetik, de az azon fejül valók számára kénytelenek másoktól pénzzel ... kosztról gondoskodni."

A falunak közös használatban „két darabocska kaszálója" volt, „ebből tartunk bikát, ebből adunk szénabeli naturát, mikor kívántatik" - szólt a vallomás.

Az állattartáshoz szükséges közlegelőn mindenki annyi jószágot tartott, amennyit akart. A széles faluhatár kezdetben nagy területet biztosított a legeltetésnek. A két- és háromnyomásos gazdálkodás esetében az ugar is az állatállomány rendelkezésére állt. A XVIII. században a megnövekedett marhaállomány miatt a legelők már szűknek bizonyultak. Az 1750-es összeírás szerint a bikaliaknak „kevés a legelőjük", 1753-ban pedig „a határok szűki miatt más határra kénytelenek marhájokat hajtani". Az 1820-as évekre megnyitják az erdőket a  legeltetés előtt: „legelőhelyeink ... bőségben vannak — vallották -...minden erdőben szabad a marhalegeltetés". (Ennek következménye az erdők pusztulása lett!)

Bikáit kialakulása kezdetén hatalmas tölgyerdők vették körül. Ilyen lehetett az 1399-es oklevélben említett Kolos havasa, mely a XVIII. század végén Kavas havasaként szerepelt, később pedig már csak mint helynevet, Gavas néven jelölték a térképek.

Az erdő fontos tényezője volt a paraszti gazdálkodásnak, biztosította a szerszám- és tűzifát, valamint az építkezésekhez szükséges épületfát. (Ez utóbbiak az ún. tilalmas erők voltak.)

A hagyományos gazdálkodás körülményei között fontos szerep jutott a szarvasmarha erdei legeltetésének és a sertések erdei makkoltalásának. A makkoltatás a sertéshizlalásnak a kukoricatermesztés elterjedése előtt egyetlen módja, amelyért a földesúr külön bért szedett.

A bikaliak 1713-ban említették „makktermő erdejüket", 1750-ben pedig panaszkodtak, hogy „tűzifára való erdejük kevés", 1820-ban ennek okáról is beszámoltak:' „a földesúrnak határunkon tiltott erdeje nincsen, minden erdőben szabad a marhalegeltetés... a közönséges és

rendetlen élés által nagyobbára az erdők elpusztultak, úgyhogy ma ami erdő is van határunkon, csak ciher és csere".

Az egyház változtatni próbált a helyzeten, a Kurta hegyben tilalmas erdőt létesített. A 22 hold nagyságú erdő 1865-re „35-40 éves tölgyes szálfás erdővé" nőtt. (Emiatt sok baja lett a fatolvajokkal!)

A falu lakossága a szegénység diktálta önellátás körülményei között élt: szerszámait, háztartási eszközeit, ruházatát stb. maga készítette. A falusi kézművesek mesterségüket csak időszakosan űzték, ők is elsősorban a mezőgazdaságból éltek.

Az első ismert bikali mesterember nevét, Balázs kovácsét az 1399-es oklevél őrizte meg. A XVIII. században a falu jelentős famegmunkáló-fafaragó központ volt. Az oklevelek 1756-ban négy ,jó faragót" említenek: Vég Andrást (46 éves), Kudor Jánost (48), Kozma Mártont

(30), Balázs Kupa Istvánt (24), és egy kovácsot: Kovács Antalt (38 éves)."

A falunévsorokban mesterségekre utaló családnevek is előfordulnak: Borbély, Furujás, Lakatos, Lovász, Szabó és Koltsár.

1713-ban a falunak malma nincs, de az összeírok megjegyezték, hogy „malomba közel járnak". Később, 1750-ben a székely Jeddi Márton a molnár, malmának évi taxája 4 Rhénes forint; 1820-ban a faluban „egy malom, a Gyarmati Sándor úré" működött.

A kocsmatartás, szeszes ital mérésének joga az esztendő nagy részében, újévtől Szent Mihály-napig (szeptember 29.) a földesúré volt.

A jobbágyok tartoztak a földesúr borát árulni, de a kocsmároló a mérés ideje alatt más szolgálattal nem tartozott. Szent Mihály-naptól újesztendőig a kocsmárolás-italmérés joga a falué volt. (A szüret idején is!)

A jobbágy gazdaság termékfeleslegét - ha volt ilyen - a közeli vásárokon értékesítette, és ott szerezte be minimális áruszükségletét.

A bikaliak 1750-ben „termékeiket Bánffyhunyadmezőváros piacán árusítják", az 1820-as vallomásuk szerint: „Vásáros helyeink vannak közelebb B-Hunyad, mely félórányi járóhely tőlünk, Váralmás egy óra. Sombor 3 óra, Zilaj és Kolozsvár 1 napi járóföld tőlünk, ezekbe a vásárokba ... mindenféle gabonáinkat, gyümölcseinket és marháinkat könnyen distreálhatjuk és jó alkalmas utakon is járhatunk ezen helyiségekben... B.Hunyadon, N.Almáson, M.Gy.Monostoron, Egeresen, N.Somboron nyitott boltok és ... asztalos, csizmadia, szabó, kovács, fazekas kitanult mesteremberek vannak."

Az áruszállítás-fuvarozás Kalotaszegen hasznos kereseti forrás, pénzszerzési lehetőség volt. A bikaliak 1713-ban vallották, hogy „A forradalom előtti időkben sóval kereskedtek", 1820-ban a sóhordásból „pénzt kaptak". A sót a kolozsi kincstári aknából a hunyadi és élesdi raktárakba szállították. A nagyobbrészt kikövezett úton a sószállításhoz Hunyadig menet-jövet négy-öt napra volt szükség. Ennyi szabad idővel azonban ritkán rendelkezett a hajnaltól napestig dolgozó jobbágy.

A faszállításról 1820-ban írták: „Járnak lakosaink szekerességre, fával való kereskedésre ... a deckát, lécet és zsindelyt pedig kapják a Szamoson, Retyicelben, N.Sebesen, Székelyjón, amely helyeken fűrészmalmok vágynak... messzeségek pedig ... egy-egy napi járóföld."
 Ez a homlokzati szimbolum a HANGYA szövetkezet gazdáinak volt a becse, amely arra adott lehetőséget, hogy hirdesse, azt, hogy itt egy hangyagazda lakik. Ezt a Kozma család féltve őrzi!
A magyarbikali gazdák a régi jobágytelkes gazdaságra épült társadalmi rendnek az utódai ezért érdekes lehet erről is olvasni amit szintén a dr.Sebestyén Kálmán könyvében találhatunk meg:
" A falu lakossága 
1. A jobbágytelkek 
A jobbágytelek (sessio) a mezőgazdasági termelés alapsejtje, csa­ládi birtok, melynek alapja a belső telek (fundus). 
Bikal telkeinek száma a XVIII. század elején 54, később 52 (1750), majd 59(1820).62 
A belső telek lakóházból, belső gazdasági udvarból és kertből állt, Bikal régi házai szalmafedeles sövényfonatú házak, melyeket a XV11I. században felváltottak a faragott szálfákból összerótt szalmafedeles boronaházak. 
A házak száma 53 (1750), 69 (1784), 87 (1857), 147 (1880), 772 (1898), 202(1910)." 
A belső udvaron a gazdasági épületek (csűr, gabonás, istálló, pajta) álltak. Ezek közül & gabonás a jobbágy legmegbecsültebb épülete, egész évi termésének őrzője, a jómódnak külsejében is értékmérője. 
2. A lakosság társadalmi rétegződése 
A feudális társadalom a falvak világában három paraszti réteget különböztetett meg. 
A telkes jobbágyok (coloni) bizonyos nagyságú telek - minimálisan 1/8-ad telekrész - és a hozzá tartozó szántó, ka­száló birtokosai voltak. 
A házas zsellérek (inquilini) házhellyel és 1/8-ad teleknél kevesebb földdel rendelkeztek. 
A háztalan zselléreknek (subinquilini) házhelyük nem volt, ők a „más háta megett lakók", a 
jobbágyoknál cselédeskedők. 
Bikalon 1750-ben 49 telkes jobbágycsalád és, 3 házas zsellércsalád élt. 1820-ban 59 a telkes jobbágyok száma. A jobbágyokon és zsellé­reken kívül az 1750-es összeírás említett 2 egytelkes nemest, 1 libertinust, 2 udvari cselédet és 6 vagit (csavargót). 
Bikal lakóinak számát 1750-ben kb. 350 lélekre becsülhetjük, az első magyarországi népszámlálás (1784-87) már pontos adatokkal szolgált, ekkor a falu tényleges népességének száma 419 fő (216 férfi, 203 nő, 73 család)." 
A lélekszám a továbbiakban a következőképpen alakult: 

A családnevek számbavétele és a régieknek az újabbakkal való összevetése a falu történetére vonatkozó következtetésekre adnak lehetőséget. A nevek kicserélődése például a település elpusztulására utalhat. 
Bikal első ismert családnevei: 1399-ben Bor Miklós, Bogár János, Péter fia László, Fodor János, Korbát, Balázs kovács; 1475-ben Ba­kos Antal; 1498-ban Jó Péter, Gilyén Máté, Lénárt György, Nagy habián, Jakab Pál, Veres Mátyás; 1646-ban Bede János; 1639-ben "